Szmoking kalandok: A stílus csapdái és diadalai

 
A szmoking kétségkívül a kifinomultság szimbóluma, ám az első vele való találkozás nem mindig zökkenőmentes. Valószínűleg mindenkinek megvan a maga története arról, amikor először húzott magára egyet, és szembesült azzal, hogy ez nem csak egy ruha, hanem egy életérzés. Amikor a lakk cipő is bekerül a képbe, az ember szinte a James Bond-filmek világában érzi magát, még ha a tükörből egy kicsit ügyetlenebb karakter néz is vissza. És persze ott van a csokornyakkendő, ami nemcsak szorít, hanem a szabadság gondolatától is elzár.
 

De vajon mit tanulhatunk ezekből a helyzetekből, és hogyan tudjuk megőrizni higgadtságunkat, miközben a stílus oltárán áldozunk?

 
Az első szmokingos eseményem egy esküvő volt. Persze nem az enyém, de úgy készültem rá, mintha én lettem volna a főszereplő. Az öltönyház, ahova betértem és kölcsönöztem a szettet, az eladó olyan szakértő módon méregetett, mintha egy divatmagazin szerkesztője lenne. "Ez a szmoking tökéletesen kiemeli a vállát" – mondta, miközben egyértelműen arra utalt, hogy a vállaim inkább egy kerékpároséra hasonlít, mintsem egy testépítőére. A próbafülkében kicsit úgy éreztem magam, mint egy bábfigura, akit épp öltöztetnek.
 
A nagy nap elérkezett, és az esemény helyszíne olyan elegáns volt, hogy még a kilincs is díszelgett. Miközben próbáltam magabiztosan lépkedni a lakk cipőben, egyértelművé vált, hogy ez a lábbeli és a parketta örök harcot vívnak egymással. Az első óra után már nem az volt a kérdés, hogy hasra esek-e vagy sem, hanem az, hogy mikor. De a legszebb pillanat az volt, amikor egy elszánt tánclépés után elengedett a lendület, és a föld lett az új társam, közben valaki a háttérben azt mondta: "Ez a mozdulat nem volt benne a koreográfiában."
 
A csokornyakkendő viselése egy külön művészet, tele rejtélyekkel. Bevallom, nekem is meggyűlt vele a bajom. A nyakkendő megkötése kész kínszenvedés volt, YouTube-videók tucatjait néztem végig, hogy rájöjjek a titkára. Az egyik videóban egy elegáns brit úriember olyan természetességgel magyarázta a csokornyakkendő kötésének fortélyait, mintha az a világ legegyszerűbb dolga lenne, szinte az atomfizika alapjainak szintjén. Az ő előadása alapján azt gondoltam, pikk-pakk meglesz. Azonban a végeredmény katasztrofális lett. A nyakamon lévő selyemdarab inkább hasonlított egy gondosan összegubancolt rongyhoz, mint egy elegáns csokornyakkendőhöz. Teljesen kétségbe estem. Szerencsére az egyik vendég a segítségemre sietett, aki mellesleg igazi nyakkendő-szakértő hírében állt. Ő volt a megmentőm. Mesteri mozdulatokkal igazította és kötötte újra a nyakkendőmet. Végül, mikor elkészült a műve, elégedetten biccentett, és egy kedvesen ironikus megjegyzést tett: "Ez most már majdnem úgy néz ki, mintha te magad kötötted volna." Ezzel persze arra célzott, hogy az előző próbálkozásaim katasztrofálisak voltak, de legalább most már elfogadható a látvány.
 
 

De miért is vállaljuk mindezt?

Miért töltünk órákat azzal, hogy egy kényelmetlen, de stílusos viseletben parádézzunk?

Azért, mert a szmokingban rejlő varázslat minden erőfeszítést megér. Az este végére már nem számítottak a lakkcipő által okozott harci sérülések vagy a csokornyakkendővel vívott küzdelmek. Amikor az ember meglátja a mosolyt a társaság tagjainak arcán, vagy hallja a bókokat, akkor minden nehézség semmissé válik.
 
Ez az egész kaland arra tanított, hogy érdemes kilépni a komfortzónánkból, még akkor is, ha a folyamat közben a tükörből egy kicsit nevetséges alak néz vissza ránk. A szmoking, a lakk cipő és a csokornyakkendő nem csak ruhadarabok, hanem eszközök arra, hogy egy pillanatra a legjobb formánkat hozzuk.