Frakk, opera és az önuralom határa
Frakk. Egyetlen szó, mégis egy egész korszak eleganciáját idézi. Az ember életében akadnak olyan pillanatok, amikor egy meghívás önmagában is könyvbe illő történetet kerekít – a Magyar Állami Operaházba szóló meghívóm pontosan ilyen volt. "Frakkban kell jönni!" – állt a lábjegyzetben, mintha csupán egy mellékes részlet lenne, holott ennek feldolgozása közel egy hétig tartott. Nem zakó, nem öltöny, hanem az a méltóságteljes ruhadarab, amelyet utoljára a XIX. században viseltek rendszeresen. Egy ilyen viseletbe bújni nem csupán egy ruha felöltését jelenti, hanem egy egész korszak szellemiségébe való belehelyezkedést. A frakk nemcsak eleganciát és méltóságot sugall, hanem viselőjét is arra készteti, hogy tartása, mozdulatai, sőt még gondolkodásmódja is alkalmazkodjon ehhez a letűnt világ kifinomultságához. Amint az ember magára ölti, érzi, hogy már nem járhat lezseren, nem gesztikulálhat hanyagul – minden mozdulatának tudatossá és kimértté kell válnia.
Tehát, egy dolog biztos: operába menni méltó feladat. Egy ilyen estén nem lehet előhúzni a szekrényből a jól bevált farmer-pulcsi kombinációt, hiszen az előadás nem csupán a színpadon játszódik, hanem a nézőtéren is. A frakk, a csokornyakkendő, a fényesre suvickolt lakk cipő még azoknak is megnöveli a tartását, akik alapvetően nem is tartják sokra az etikettet. Az igazi kérdés azonban nem is az, hogyan fogok kinézni a tükröt szemlélve, hanem az, hogyan élem túl az egész estét anélkül, hogy a frakk szorításában oxigénhiányt kapnék.
Mikor a bérelt frakkot magamra öltöttem, az első gondolatom az volt, hogy fogok leülni. A kabát hátsó része olyan hosszan lengett mögöttem, hogy egy rossz mozdulat, és vagy én esem el, vagy magammal rántok egy dekorációt. Nem beszélve arról, hogy a csokornyakkendő kicsit szorosabbra sikeredett a kelleténél, és az ember ilyenkor mindig kétszer olyan vastagnak érzi a nyakát, mint amilyen egyébként. Mégis, van valami ebben a szerelésben, ami egyszerre kényszerít ki tartást, eleganciát és megbékélést az emberből. Az ajtón kilépve már nem egy civil vagyok, hanem valaki, aki a kultúra fényében tündököl.
Az operaház előtt elegánsan várok, kezeimet óvatosan az oldalam mellé helyezve, mintha bármilyen nagyobb mozdulat megbontaná az egyensúlyomat. A belépés pillanata misztikus – a bélés finom suhogása, a többi vendég csendes sustorgása, az előtér fényes pompája olyan világba vezet, ahol a modern kor zajai megszűnnek. Egy pillanatra eltűnődöm: vajon más is ilyen körülményesen dolgozta fel a meghívást, vagy csak én vagyok ennyire túrérzékeny a frakk viselésére?
Az előadás kezdetén a taps zsongása tölti be a termet. A zene első hangjára minden mozdulatlanná dermed, a feszengésem hirtelen elillan. Az opera nem csupán egy műfaj, hanem egy utazás, egy olyan dimenzió, ahol a dráma, a szerelem, a tragédia és a szenvedély egyesül. Hirtelen elfelejtem, hogy frakkban ülök, hogy szorít a csokornyakkendő, gondolkodom azon, hogy valószínűleg a szünetben felszolgált pezsgőért is a rangjához méltó árat kérnek majd.
Csak a zene létezik.
A meghajlás után, amikor a tömeg szépen lassan kiszivárog a teremből, egy gondolat motoszkál bennem: a frakk bár szokatlan, mégis olyan felemelő érzést ad, amit semmilyen közönséges ruhadarab nem képes megadni. Hazaérve már nem tűnik annyira tragikusnak, hogy a félkemény gallér belevájt a nyakamba.
Vajon legközelebb is elfogadnám a meghívást? Egyértelműen. Az opera, a frakk, az elegancia egy estére egy másik világba repített. A kérdés csupán az, hogy a következő alkalommal meg tudom-e lazítani a nyakkendőt anélkül, hogy az etikett felöklelne?
