Borászati bölcsességek, amiket a nagymamámtól tanultam (és amik valószínűleg nem igazak)

 
A nagymamám igazi kincs volt, nem csak a család szívében, hanem a borospincében is. Bár sosem készített bort, mégis biztos kézzel irányított minden borkóstolót, és véget nem érő tanácsokat osztogatott, mintha legalább három szakmai diploma lógott volna a falán. Gyerekként áhítattal hallgattam, amikor a szőlőről, a must a borkezelés, a cefre hordó és az érlelés misztériumáról beszélt. Akkor még elhittem, hogy minden szava aranyat ér – vagy legalábbis egy jó pohár vöröset. Most, évekkel később, miközben a pince poros polcain kutatok, rájövök, hogy ezek a bölcsességek inkább viccesek, mint hasznosak. De ahogy a mondás tartja, a humor is fontos hozzávaló az élet borához. Nézzük tehát, milyen "tudományos" meglátásokat örököltem a nagymamámtól, amelyeknek valóságtartalma... nos, hagy némi kívánnivalót maga után.
 

"Az a bor jó, amelyik hangosan bugyborékol"

Ez volt az első szabály, amit megtanultam. A nagymamám szerint a pezsgő musta jó bor születésének jele. "A borban lévő buborékok olyanok, mint az élet apró örömei, amelyek feldobják a hangulatot." – jelentette ki büszkén, miközben az erjedő mustot figyelte. Később persze rájöttem, hogy az erjedés intenzitása nem feltétlenül arányos a minőséggel, de nagymama hitelessége megkérdőjelezhetetlen volt. Őszintén, a bugyborékoló zaj legalább szórakoztatóvá tette a várakozást.
 

"Kerüld a pókkal érintkezett bort!"

Ez a tanács egyenesen a horrorfilmjeimbe kívánkozott. Állítólag, ha egy pók bemászik a borosüvegbe, az azt jelzi, hogy a bor megromlott. Bár az állítás logikáját sosem értettem, nagymama ezt teljes komolysággal hangoztatta. Később megtudtam, hogy a pók inkább véletlen látogató, mint borkritikus, de a képzeletbeli jelenet azóta is mosolyt csal az arcomra.
 

"A vörösbort csak napnyugtakor szabad inni"

Ez a kijelentés egyenesen költőinek tűnt. Nagymama szerint a vörösbor napnyugtával érte el igazi ízét, míg a fehéret csak a déli napsütés alatt lehetett igazán értékelni. Ma már tudom, hogy az ízélmény nem az időtől függ, hanem a bortól és a hangulattól, de kétségtelenül volt valami romantikus abban, ahogy a nagymamám komolyan vette ezt a szabályt.

 

"A borospince hőmérséklete legyen alacsony, de ne érje el a fagypontot!"

Ez a tanács valójában meglepően pontos volt – egészen addig, amíg nem kezdett el konkrét hőmérsékleteket emlegetni. "Pont annyira legyen hűvös, hogy a bor érezze, de ne fagyjon meg!" – mondta mosolyogva. Bár ma már tudom, hogy a pontos hőmérséklet inkább a borászat tudományának része, nagymama hozzáállása mindig arra emlékeztetett, hogy a borral törődni kell, szinte emberi tulajdonságokkal felruházva azt.
 

"A borhoz mindig jár egy jó történet"

Ez volt a nagymamám legnagyobb igazsága. A bor számára nem csupán egy ital volt, hanem a családi összejövetelek, ünnepek és generációkon átívelő hagyományok szerves része, melyek összekötötték a múltat a jelennel. Minden palack mögött ott lapult egy sztori: egy esküvő, egy szüreti bál, vagy épp egy ünnepi vacsora. És bár ezek a történetek néha túlzásokon alapultak, mint tényeken, mindig emlékeztettek arra, hogy a bor lényege nem a hibátlan érlelés vagy az optimális savtartalom, hanem az élmények megélése.
A nagymamám borászati bölcsességei talán nem állják meg a helyüket a tudományos világban, de annál többet tanítottak arról, hogyan éljünk. Megmutatta, hogy a humor, a szeretet és az időtlen történetek mind-mind részei egy jó bor élvezetének. Így ha legközelebb egy pókot találok a poharamban, vagy a vörösbort egy napnyugta nélküli napon bontom fel, csak mosolygok – hiszen a bornak nemcsak tökéletesnek kell lennie, hanem emlékezetesnek is.