A szívünk egy darabja veled maradt

 
A veszteség egy olyan érzés, amelyet lehetetlen megszokni. Egyik pillanatban még itt voltál, a következőben már csak a csend maradt utánad. A világ ugyanúgy forog tovább, az emberek élik a mindennapjaikat, de számunkra minden megváltozott. Hiába a megszokott zajok, a hétköznapi rutin, valami végérvényesen más lett. Egy darab a szívünkből hiányzik, és bármi történjen, az a hely mindig üres marad. Sokan azt mondják, az idő majd segít. Megtanulunk Nélküled élni, eltemetjük a fájdalmat, és megtaláljuk a módját, hogy tovább lépjünk. De az igazság az, hogy nem akarunk teljesen továbblépni. Mert az azt jelentené, hogy elfelejtünk, hogy már nem vagy része az életünknek. Pedig még mindig itt vagy. Minden mozdulatunkban, a szavainkban, a döntéseinkben. Olyan, mintha egy darabot hagytál volna magadból, és egy darabot hagytál volna magadból bennünk.
 
Az emlékek  nem fakulnak el. Egy-egy pillanat, képes teljes erővel visszahozni mindazt, amit elveszítettünk. Egy illat, egy dallam, egy régi fénykép, és hirtelen újra ott vagyunk, ahol egykor együtt álltunk. Halljuk a nevetésed, látjuk a mosolyod, és egy pillanatra minden újra teljes. Aztán a valóság visszahúz, és marad az üresség, amit már jól ismerünk.
De ez az üresség nem csak fájdalomból áll. A szeretet, amit adtál, soha nem múlik el. Az életünk részévé vált, beleszőtte magát a mindennapjainkba. Már nem vagy itt fizikailag, de minden apró dolog, amit tőled tanultunk, tovább él bennünk. És amikor megállunk egy pillanatra, amikor lehunyjuk a szemünket, érezzük, hogy még mindig velünk vagy.
 

A fájdalom és a hála

A gyász nem csak a veszteségről  szól. Azok, akik igazán fontosak voltak számunkra, nem csupán a fájdalmukat hagyták hátra, hanem azt a rengeteg szép pillanatot is, amit velük élhettünk meg. Idővel megtanuljuk, hogy a hiány nem csupán seb, hanem egyfajta ajándék is: annak bizonyítéka, hogy volt valaki az életünkben, akit ennyire szerettünk.
Sokszor próbáljuk szavakba önteni, hogy mit jelentett számunkra az, akit elveszítettünk, de valójában ezt lehetetlen igazán kifejezni. Hiszen nem egyetlen gondolat vagy érzés az, ami hozzád köt minket, hanem egy egész élet. Az apró gesztusok, a kimondott szavak,  a közös emlékek mind-mind itt vannak. Egy-egy mondat, amit tőled hallottunk, ott visszhangzik a fejünkben, és talán észre sem vesszük, de egy idő után már mi is ugyanúgy mondjuk. Egy-egy mozdulat, amit annyiszor láttunk tőled, már sajátunkká vált.
A hiány nem múlik el, de megtanuljuk hordozni. És egy idő után a fájdalom mellé bekúszik a hála is. Hála azért, hogy egyáltalán ismerhettünk, hogy volt együtt töltött időnk, hogy szerethettünk téged. Talán ez az, ami igazán számít: nem az, hogy mennyi idő adatott, hanem az, hogy mit kezdünk vele.
 
Az emlékek nem halványulnak el, csak átalakulnak. Eleinte minden fájdalmasnak tűnik, mert ott a tudat, hogy már nem lehet ugyanaz, mint régen. Aztán idővel megértjük, hogy nem kell elengedni azt, aki fontos volt számunkra. Nem kell elfelejteni, nem kell túllépni rajta. Mert nem múlt idő vagy, hanem örök jelen.
 
Minden nap, amikor egy döntést hozunk, amikor egy szokásunkban felfedezünk egy régi mozdulatot, amikor egy mondatunk emlékeztet rád, akkor ott vagy velünk. És ez így lesz mindig. Mert a szívünk egy darabja örökre veled maradt.